Amikor neki láttam elkészíteni ezt a bejegyzést, még nekem is fel kellett frissítenem tudásomat, amihez rengeteg irodalmat olvastam át. Nem egyszerű a kérdés és számtalan útvesztőbe kerültem a hiteles, áttekinthető és izgalmas leírás érdekében. Lehetne sokkal részletesebben és összetettebben tárgyalni a témát, de próbáltam lazábbra venni, Nektek!

Nagyon fontosnak tartom az alapokat meghatározni, mielőtt bármit is bemutatok az eltérő stílusok közül…

A tetoválás kezdetének időpontját –milyen meglepő- nem lehet pontosan meghatározni, hiszen kontinensenként eltérő időben és kultúrákban formálódott. Találtak leleteket időszámításunk előttről, ahol a mumifikálódott testrészeken megjelenő jelek, szimbólumok már tetoválásról árulkodtak. Annyi biztos, hogy leginkább bennszülött törzseknél az egy törzsbe való tartozás, a védelem vagy éppen a férfivé, harcossá válás okán készítettek magunkra jelképeket. Tehát valamilyen nagyobb volumenű eseményhez, történéshez, tetthez kötötték. Teljesen ellentétesen a mai korral, amikor maga a tetoválás elkészíttetése az esemény…de erről majd később

Egészen változatos technikával jöttek létre ezek a tetoválások. Általában a törzsek legidősebb tagja, vagy sámánja készítette, akik minden esetben, csak és kizárólag férfiak voltak.

A Borneói, Japán kultúrában a tetoválás elengedhetetlen volt a lélek túléléséhez. Japánban az őslakos ainuk tetovált isteneket imádtak.

A Fidzsi szigeteki társadalmakban, valamit az Új-zélandi Maorik körében a tetoválás hiánya szörnyű következményekkel járt, amikor a lélek leért az alvilágba. Ezt ugyanis démonok őrizték, akik a tetoválatlan embert nem engedték be.

Számtalan más törzsnél használták még a test díszítésére. Különböző spirituális szimbólumrendszert használtak, ami az adott törzs szellemeinek, isteneinek kívánsága szerint formálódott. Leszögezhető tehát, hogy az ősidőkben, a test ilyen formán történő ékesítését elsősorban a misztikumhoz kötötték. A tetoválás birtoklása pozitív, ha nem elengedhetetlen dolognak számított.

Ezzel szemben, természetesen az európai ember inkább negatív célra használta a kezdetekben. Büntetésképpen a bűnözőkön és szokatlan gondolkodókon elkészítését nyilvánosan végezték, példastatuálás végett. A korai radikális technikákkal mérhetetlen fájdalmakat tudtak okozni a megkülönböztető jelek elkészítése közben. Örökkévalóságig megbélyegezve ezzel a társadalomtól kirekesztetteket.  Közben az idő múlásával a Reneszánsz hatalmas kereskedelmi és katonai expedíciói kezdték az egész Világot felderíteni. Az újonnan felfedezett civilizációk sokszínűsége, varázslatos világa tágabbra nyitotta a beszűkült európai tekinteteket. Először, leginkább azokra volt hatással, akik első kézből láthatták és tapasztalhatták meg az új csodákat. Kik voltak ők?

A matrózok!

Egyre több hajós, tengerész, katona és kalandor készítettet magának tetovált szuvenírt a távoli kikötőkben a tömegek csodálatára. Az új világ ősi jelképeiből és az európai ember modern ízlésvilágából vegyítve fokozatosan kialakult a kezdeti európai motívumrendszer.

XIX. században Távol-keleten egészen egyedülálló stílusvilág formálódott az odalátogató brit matrózok csodálatára. Persze Japánban is használták a tetoválást a bűnözők elítéltek megkülönböztetésére a kezdetekkor, ám a megközelítőleg száz év alatt kifejlesztett stílus „horimono” néven vált ismerté, ez a mai Orientál stílus.

Ezt követően a test díszítéseként, ékeként és nem büntetésként szolgált. Mikor már világszerte elfogadottá vált, egy Brit tetováló Macdonald Sutherland  megalkotta a „tetováló művész” kifejezést. Nem titkolt célja volt, hogy az emberek művészeti ágként tiszteljék a tevékenységet és az elkészült műveket, ne csak egyszerű mesterségnek. Persze a kritikusok hangok számára a problémát többek között az jelentette, hogy a tetovált személyek csak igen ritkán tudták megfogalmazni a mű mögötti tartalmat, motivációt.

Hát ez sok szempontból a mai napig nem sokat változott…

A XX. században az emberek még jobban összezavarodtak, amikor motoros bandák, skinheadek és az akkori rendszerből kiábrándult srácok csapatai kapták fel a tetoválás őrületét. Sok amerikai városban be is tiltották. Egy lapon említették az abortusszal, drog és alkoholfogyasztással, tehát a deviáns viselkedés egyik szimbólumaként azonosították. Miután illegálissá vált a művészek kénytelenek voltak nagy kikötővárosok törvényen kívüli negyedeiben, bordélyházak és kocsmák környékén megbújva, titkon, üldözöttként művelni ezt a csodálatos mesterséget…

A kényszer megszokássá vált és e miatt nehezen adták fel vándorló életmódjukat még némi idő elteltével meg jött az igény a szakszerű és szigorúbb feltételű munkakörnyezethez. A XX. Század ötvenes-hatvanas éveiben a híres kikötővárosok, mint: San Diego, Szingapúr, Hongkong, Liverpool, Honolulu, Yokohama, Hamburg és Koppenhága váltak a tetoválásoktatás központjává. Emberek milliói utaztak át, ami lehetőséget adott egy-egy felejthetetlen emlék, másnaposság, tetoválás vagy egy belövés (Fülbevaló) megszerzésére. Kemény dolog volt itt dolgozni, éppen ezért nem a gyengék és kényesek foglakozása volt ez.

Ezzel együtt a tetoválás egyre több érdeklődőt vonzott, és ami a legfontosabb, művészeti képzettségű emberek kezdtek el ebben a műfajban dolgozni. A vendégkör egyre csak bővült. Az emberek elkezdtek ragaszkodni a tetoválójukhoz, nem csak mintákban gondolkodnak, hanem egybefüggő képekben, történetekben, stílusokban. Szakmai szervezetek jöttek létre, amelyek megpróbáltak a higéniára és a gyakorlatra vonatkozó szabályokat felállítani.

A stúdiók a külvárosi bűnös negyedekből a városközpontokba költöztek sikkes megfelelően felszerelt szalonokba. Személyes konzultációkat kezdtek nyújtani a tetoválás egyeztetése céljából előre megbeszélt időpontokban, ami igen népszerű volt a Newage ügyfelek körében és természetesen ezzel együtt a nívóját is emelte.

A tetoválás innentől kezdve elegáns cikké lépett elő, személyre szóló művészeti alkotássá. Már nem voltak többé giccses szuvenírek, mint azok az egyszerű szegényes minták, amiket a munkásosztály tagjai gyűjtögettek részeges útjaikon. E helyett megfelelő dísze lett a társadalom minden rétegének. Az emberek kerettörténeteket kezdtek kitalálni a tetoválás indoklására, mint például: A belső énem kivetülése a bőrömön, vagy az államimat viselem magamon. Nem számított se idő, se fájdalom, se pénz ha a végeredmény tökéletesen tükrözte a vágyakat.

A tetoválás bebizonyította, hogy kétség kívül egy egyedülálló művészeti ág, ami nagy tehetséget, türelmet, gyakorlást és kitartást igényel, mielőtt a végeredmény teljesen élvezhetővé válik.

Napjainkban szinte bármit képesek vagyunk megjeleníteni a bőrön. A hiper realista portréktól kezdve, a játékos vonalvezetésű kontúros designokig.

Számtalan kiállításon (Tattoo Convention) fórumokon találkozhatott a közönség neves művészekkel a világ minden tájáról. Előadásokon, szemináriumokon vehetnek részt izgalmas programokkal, kiállítókkal legyen szó a tetováló irodalmakat, designokat felvonultató kereskedőktől a divatcikkeken át a professzionális felszerelésekig.

Önálló művészeti ágnak tekinthetjük annak ellenére, hogy a klasszikusnak vett irányzatok művelői nem tekintenek rá kellő figyelemmel, és ha nem is határolódnak, zárkóznak el előle mostohagyermekként kezelik, ami többnyire az informálatlanság és érdektelenség köntösébe burkolódzik. Ha végig gondoljuk ez az egyetlen művészeti ág ahol a műkedvelő a legközelebb, kerülhet a mű készítőjéhez és annak keze nyomát egy életen át, viselheti büszkén, ami csak neki szól, és neki készül… ennél nagyobb megtiszteltetés szerintem kevés művészt ér munkássága során.

Az emberek hozzáállásába egyre inkább nyitott szemléletet, olykor csodálatot mutat a tetoválás, tetováltak iránt, ami részben köszönhető az eszközök, gépek, festékek technikai fejlődésének illetve a tetoválók hozzáállás és ábrázolásmódbeli változásának.

Sajnos, vagy szerencsére a divat hatására- hogy egyre több tetovált modellt keresnek a nagy világmárkák egy-egy kollekciójuk bemutatásához- a mai fiatalok körében, egyre inkább kiszélesítette és elterjesztette az igényt egy jó tetkó birtoklására.

Végezetül egyetlen kérdésre válaszolnék, amit a legsűrűbben kapok hol idősebb generáció tagjaitól hol a kortárs generáció tagjaitól:

„Nem bántad meg… mi lesz később, ha öreg leszel?

A válaszom:

Nem! Azt vallom, hogy ez nem való mindenkinek és elég szubjektív is kinek mi tetszik de, megjegyeznék egy igen csak közhelynek számító mondatot: Egyszer élünk és kezünkben a választás, hogy amit az élettől kaptunk, a testünket csak használjuk, vagy játszunk vele. Én játszom vele és nem bántam meg semmit! Hogy mi lesz, ha öregember leszek? Hmm.

Mit tudom én? Egy tetovált Nagypapa, akit imádni fognak az unokák… Ez lesz!