Kategória: kizso
DIRK IVENS Budapest
Február 10-én (szombaton) Budapesten, a Kultiplexben lép fel DIVE nevű szólóprojekjével Dirk Ivens, a belga elektronikus zene kultikus alakja. Ivens már a hetvenesévek legvége óta nyomja az ipart, nevéhez többek között olyan projektek fűződnek, mint például a nyolcvanasévek legendás formációja, a KLINIK, vagy az Eric van Wonterghem-mel (MONOLITH, INSEKT) közösen létrehozott ritmikus zajhipnózis, a SONAR, melynek épp most szeptemberben jött ki legfrissebb, hihetetlenül ütős Alien Overdrive című lemeze. A DIVE 1990 óta működik és 1993-ban járt utoljára hazánkban, az azóta már klasszikussá érett Concrete Jungle lemezével, legutóbbi stúdióalbumát pedig, a zseniális Behind the Sun-t 2005-ben adta ki. Élő fellépésein egyedül tartózkodik a színpadon, az egyedüli fényforrás négy darab stroboszkóp. Már szinte elcsépelt frázis, de abszolút tény, hogy a DIVE zenéjének technikai minimalizmusa valóban maximális hatásokat kelt az emberben. Ez egyébként Dirk Ivens nyíltan vállalt célja is. Kevés olyan művész van, aki úgy képes egyfolytában megújulni, hogy mindvégig hű marad önmagához. Dirk Ivens pont ilyen.
Dirk Ivens Official
Dirk Ivens interjú a MachineMusic-on
strategy.in.progress
A Progress Prod. magyarországi bemutatkozása pénteken a budapesti elektronikus underground egyedülálló eseménye volt. Aki nem volt ott, nem látta. Aki ott volt, annak elektronische körper musik, living videodrome, stage invasion.
A fotókért köszönet Boginak. Ami pedig a pixeleket illeti, kezd tele lenni a tököm ezzel a szerkesztővel.
Új Ferry, régi Roxy és Bill Murray
Március elején jelenik meg az új Bryan Ferry lemez. Az album címe Dylanesque lesz és Bob Dylan feldolgozásokat fog tartalmazni. Ferry gyakran nyúl klasszikusokhoz szólólemezein, sőt több teljes egészében feldolgozásokat tartalmazó albumot is készített már, mitöbb Dylan-dalokat is dolgozott már át többször, amire a legutóbbi példa a 2002-es Frantic lemezét indító It’s All Over Now, Baby Blue. A hír ebből a szempontból nem meglepő, ám sokaknak minden bizonnyal csalódást okoz majd, ugyanis nagyjából tavaly ilyenkor (vagy kicsit korábban) röppent fel egy másik hír, mely szerint 25 év után újból stúdióba vonul a Roxy Music, ráadásul az egyik hajdani alapítótaggal, Brian Eno-val, amiből úgy látszik mégsem lesz semmi. A Ferry lemezt mindenesetre várjuk, mégha a dylan-koncepció le is hűti kicsit kezdeti lelkesedésünket. És ha már nincs új Roxy Music, vegyünk elő egy régit.
Roxy Music, Avalon (1982)
Bryan Ferry legendás csapata, a Roxy Music 1971-ben tört be, 1975-ig fel is vett öt lemezt, melyek közül több, például a 74-es Country Life, ma már igazi klasszikusnak számít, aztán átmenetileg feloszlott (ekkor már Eno rég nem volt a csapat tagja), majd 79-ben újra összeállt és 82-ig felvett még három lemezt. Az együttes utolsó albuma az Avalon – egyébként az egyetlen, melynek borítóján nem látható egy nő sem – ennek a második, az elsőtől merőben különböző, érettebb korszaknak és egy csodálatos, újításokkal teli évtizednek a gyönyörű epilógusa. Rideg, dekadens, elegáns.
More than this, Bill Murray előadásában.
Elektrodiscoteque 1977-2007
Idén harmincéves az elektrodiszkó. 1977-ben jelent meg Donna Summer I Feel Love című monumentális elektróhimnusza. A szóban forgó szám a diszkókorszak első teljes egészében elektronikus zenei alappal rendelkező slágere volt, ami a műfaj hangszeres zenei hagyományait tekintve óriási újításnak számított. Harminc éve az elektronikus zene meghódította a diszkót. Ennek örömére összeszedtem öt régi-új klasszikust; íme egy szükségszerűen tökéletlen és öncélú összeállítás. A sorrend kronológiai.
Donna Summer: I Feel Love (1977) – Giorgio Moroder elektrodiszkópápa eksztatikus agyszüleménye és egy pályája csúcsán lévő és ezáltal kiteljesedő diszkókirálynő. Tökéletes. A szám máig tartó állandó jelenléte és hatása az elektropopban megkérdőjelezhetetlen. Számtalan feldolgozása közül megemlíteném Jimmy Sommerville és Marc Almond zavarbaejtően tűzforró duettjét és John Frusciante (Flea által – nem akárhogy – kísért) élő kornyikálását.
Yazoo: Situation (1982) – Az egyik legjobb szintipop banda a Yazoo. És a Situation az egyik legjobb számuk. Érdekes módon nem készült hozzá klip, eredetileg a 82-es Only You maxi b-side-ja volt és csak utólag vált belőle igazi klubsláger. Szóval ez egy nem hivatalos fanvideo.
New Order: Blue Monday (1983) – Valaki egyszer azt mondta, hogy a londoni klubélet három himnusza a London Calling, a Sex and Drugs and Rock’n'Roll és a Blue Monday. A Blue Monday annyira iszonyú jó szám és annyira alap, hogy nem is tudom mit mondjak róla. Az eredeti verzió csak maxin jött ki 83-ban és nyolcperces. Néhány későbbi kiadásban hozzácsapták a Power, Corruption and Lies albumhoz. 88-ban készült belőle egy rövid mix és egy videó. Az eredeti verzió jobb, de ahhoz nincs klip.
Moloko: Forever More (2003) - Zseniális elektronikus alap, rohadtjó szám és klip, Roisin Murphy. Egy újkori klasszikus a Moloko 2003-as (mindmáig utolsó) lemezéről. Mutasson bárki egy táncstratégiailag ennyire zseniálisan felépített több, mint hétperces klubslágert. Igazából teljesen mindegy mit akarok ezzel mondani, ez itt egyébként sem az albumverzió.
Kraftwerk: Aéro Dynamik (2003) – Egyértelmű, hogy mindenképpen kell egy Kraftwerk szám egy elektropop toplistába. Egy számot kiválasztani viszont annál nehezebb. Mi alapján tegyük? A Kraftwerk múltbéli érdemeivel és máig vissza-visszatérő hatásával mindenki tökéletesen tisztában van. Miért pont ezt a számot? Egész egyszerűen azért, mert a Kraftwerknek 2003-ban sikerült egy 21.századi klasszikust alkotnia az Aéro Dynamikkal. A legmagasabb mércét ütötték meg: a saját magukét. Be is fejezem, mielőtt még valaki elsírná magát.
CONTROL Berlin
Egyelőre még nem hivatalos források szerint Anton Corbijn első egész estés rendezésének, a Joy Division frontember, Ian Curtis életéről szóló Controlnak a bemutatójára a február 8-18 között megrendezendő 57. Berlinálén kerül majd sor. A film előreláthatólag csak hónapokkal később – talán tavasszal – jut el szélesebb közönséghez is.
Corbijn – aki a 88-as posztumusz Atmosphere videót is rendezte – több interjúben is leszögezte, hogy filmjének központjában Curtis áll, nem pedig a Joy Division. A Control zenéjét a posztdivízió, a New Order szerzi. A fekete-fehérben forgatott filmben elhangzó eredeti felvételeken túl egyébként egy feldolgozásra is számíthatunk a végefőcím alatt. Ezt a meglepetést.
Umberto Eco 75
Tegnap volt 75 éves Umberto Eco, a világ legnépszerűbb szemiológusa. Világhírnevét leginkább (valóban nagyszerű) regényeinek köszönhető Eco talán legnagyobb érdeme a hatvanas- és hetvenes években az olyan műfajok/területek tudományos kutatás szintjére emelése illetve legitimizálása volt, mint a képregény, a reklám, a televízió, a tömegfilm, meg úgy általában a popkultúra és a kommunikációelmélet. 1974-ben, Bolognában, megalapította az első szemiotika tanszéket.
Az olasz szemiológus első nagy visszhangot kiváltó munkája az 1962-ben kiadott, majd többszörösen javított és újrakiadott – még erősen esztétikai megközelítést mutató – Nyitott mű volt. A hatvanas évek folyamán nagy hatást gyakorolt rá Jakobson életműve, valamint a századeleji orosz formalisták munkássága, ám legalább ennyire ösztönző volt számára Barthes 1964-ben megjelent korszakalkotó munkájának, a Divat, mint rendszernek rendkívül modern szemléletmódja, mellyel a divatot, mint tömegjelenséget a tudomány síkján kezelte. Ennek ellenére később, 1968-as Hiányzó struktúra című írásában, Eco erősen bírálta Barthes Saussure-értelmezését, valamint magát a francia strukturalista szemiológiát, annak merevségéért. Részben ezen elhatárolódás megnyilvánulása volt aztán (Eco részéről) a szemiotika terminus használata a szemiológia helyett. Az 1975-ös Általános szemiotikai traktátus, mely leginkább saját addigi szemiotikai gondolkodásának rendszerbe foglalása, a szemiotika legitimizációjának egyik alapdokumentumának tekinthető.
Intruder, Scott Spiegel, USA, 1988
Az Intruder az egyik utolsó igazi slasher, egy késve érkezett gyöngyszem, hiszen 1988-ban, amikor készült, a műfaj már jócskán túl volt a zenitjén. A klasszikus második generációs slasherek népszerűségének csúcsa a nyolcvanas évek legelejére tehető, amikor is a horrornak ezen, igencsak célorientált alkategóriája igazi divatjelenséggé vált, melyből következően aztán sorozatgyártása is megindult és a nyolcvanas évek közepére igazi sekélyes popműfajjá sikerült kinőnie magát. Ezt követően (illetve ezzel párhuzamosan, időnként ezt megelőzően) a műfaj által kínált vizuális lehetőségek látszólagos kimerülésén túl (ami valójában sokkal inkább jelentette az elkényelmesedett filmkészítők kreativitásának kimerülését), a filmek brutalitásfaktora is fokozatosan megcsappanni látszott (külső nyomásra), ami aztán valóban a slasher lassú és kínkeserves (és rendkívül sajnálatos) halálához vezetett. Nagyvonalakban persze. Scott Spiegel filmje annyira csodálatosan elementáris és mocskos, hogy simán készülhetett volna 1981-ben is.
Záróra egy szupermarketban. A főnök közli az alkalmazottakkal, hogy nem megy a bolt, így kénytelen eladni, ezért mindenki ott marad éjszakára leltározni. Közben felbukkan a kasszás lány börtönből szabadult bekattant/balhézó ex-barátja is, akit aztán sikerül kizárni. Főhőseink tehát magukra zárják a boltot. Valaki pedig egyenként gyilkolni kezdi őket, kreatívabbnál kreatívabb módszerekkel. Ezt a rendkívül egyszerű, önmagában is klausztofób alapszituációt Spiegel okos rendezése és az ötletes fényképezés teszi intenzíven nyomasztóvá és mocskosan szórakoztatóvá. A zárt terek uralják a filmet. A sötét raktárhelyiségek és irodák bezártsága okozta zsigeri feszültséget csak átmenetileg oldja a szupermarket árusorainak erős neonnal bevilágított mesterséges biztonságérzete. A terror jelen van ott is. A terror forrása maga a zárt tégla(fény)test az éjszaka kellős közepén. Mindezt csak tetézi, hogy az Intruder nagyon kemény film. A gyilkosságok módja, illetve az azokhoz felhasznált eszközök, mint már említettem, igen változatosak. Húskampó, ipari körfűrész, csirkebontó automata akármi, cetlik gyűjtésére (és szemkiszúrásra) kasznált asztali alkalmatosság, hagyományos (de nagy) kés stb. Maradjunk annyiban, hogy Spiegel, valamint Nicotero és Kurtzman speciális effektusokért felelős párosa nem sokat bíz a képzelőerőre az ölős jeleneteknél. Meg is gyűlt a baja a filmnek az évek során a cenzorokkal és a mai napig sok a vágott kópia.
A gyilkos kiléte közepesen meglepő (főleg annak a nézőnek, aki már a legelejétől kezdve azon agyal, hogy vajon ki lehet az, hogy aztán okoskodva vállon veregethesse saját magát, miszerint: “a film felénél már tudtam”), indítéka úgyszintén. De mint tudjuk, a horror nem erről szól. Hanem többek között valami olyasfajta primitív intenzitásról, amelyet nagyon ritkán sikerül az Intruder-hez hasonló módon bemutatni. Viszont érdekes, hogy szinte az összes áldozat férfi. Eszem ágában sincs ennek bármilyen plusz jelentést tulajdonítani (hiszen egész egyszerűen a film alaphelyzetéből adódik a férfi szereplők többsége), ám tény, hogy ez semmiképpen sem nevezhető mindennapinak egy vérbeli slasher-ben. További jelentéktelen apróság, hogy szerepel a filmben Spiegel két gyerekkori filmpajtása is, a napjainkban kultuszrendezőből pókemberrendezővé avanzsált Sam Raimi és az örökké legendás Bruce “who’s laughing now” Campbell. Utóbbi épp a Maniac Cop-ot forgatta akkoriban, úgyhogy csak egy nyúlfarknyi szerepben tűnik fel a film legvégén, hogy egy igazán gonosz kis tréfával zárja azt.
