Kategória: ozo
Tarkovszkij – 20 éve
Kizsó figyelmeztetett rá, hogy ma húsz éve hunyt el Andrej Tarkovszkij orosz rendező. Fura, hogy a világon semmi nincs róla/tőle/vele ma a tv-ben, legalább az egyik filmjét leadhatnák (ha lesz vmi, csak nem vettem észre, akkor bocs). Firenzében viszont király fesztivált rendeztek az emlékére. Ha a szokásos listaaddikciómmal szeretném őt röviden bemutatni, akkor elég annyit mondani, hogy egyértelműen ott a helye minden idők top 10 legfontosabb arca között. Ő ugyanis: A filmrendező. Ha képekkel dolgozol, és nem láttál tőle egy filmet sem, akkor azt sürgősen pótold. Ha nem jönnek be a filmjei, ne erőltesd, ha bejönnek, akkor viszont úgyis egész életedre maximális rájuk kattansz. Ha viszont a képek sem jönnek be, amit a filmekben látsz, akkor fejezd be a melódat, mert rossz helyen próbálkozol.
Mike Patton
Kevés olyan csávó van a tv-ben, akit nem gyűlöltem, ha az excsajom odavolt érte, de Mike Patton közéjük tartozott. Ezt a hisztis diktátorhasonmást nem lehet gyűlölni, mert ő tényleg a mai zene egyik legnagyobb császára, és a kilencvenes évek popkavalkádjának tökéletes ismerője/alakítója. Patton 21 évesen, zavarodott, kalifornai kisarcként került a Faith No More élére 1989-ben. A csapat pedig még abban az évben kiadott egy olyan lemezt, ami előtt mindenki térdre borul, aki kicsit is ért a popzenéhez. A Faith No More-t nem kell bemutatni, hiszen hatásuk hálistennek Magyarországot is szétszedte. Elég annyit mondani róluk, hogy tökéletesen új, kemény, és őszinte (ha ez megfelelő fordítása a “real”-nek) zenéjük a kilencvenes évek mindennapjainak egyik legnagyszerűbb hozzávalója.
1998-ban viszont sajnos darabokra hullott a zenekar, de Patton a feloszlás óta is ott van mindenhol. Rahzel-lel dolgozik, pörög valamit Björk-kel, soundtracket készít, összevissza nevű bandáival turnézgat stb… Maximum tisztelet minden egyes projektjéért, de sajnos nekem a Faith no More a “Real Thing”.
Patton igazi rock n roll arc: jóképű, vad, simán tud pszichón viselkedni, és iszonyat jó énekes. A Faith No More-ral olyan live act-ekre volt képes, amiktől ma is libabőrös leszek. Itt van például a “Midlife Crisis” (nem hivatalosan: A legjobb FNM szám) egyik előadása, aminek különlegessége, hogy ez Big Jim gitáros utolsó fellépese a bandával úgy, hogy közben véresen rühellik egymást. Ez a darab zseniális: Patton szokásához híven fetreng, ugat a közönségnek, ugat Big Jimnek, a szám közepén leáll a zene, a tömeg örjöng stb… – egyszerűen ömlik a rock n roll a képernyőről még egy ilyen fosminőségű, videokamerás felvételből is.
De a FNM még rengeteg legendás élő felvétellel büszkélkedhet: 1989-ben pl. ott örjöngtek a Yo MTV raps stúdiójában. Egy fehér “rock”zenekar a legendás hiphop műsorban… kemény. Na mindegy. Patton nagy arc, a Faith No More pedig király.
Alul még két videó: az egyiken Patton a Jackass kedvencről, a Wolfmotherről nyilatkozik, a másikon pedig szemetet eszik. Ríl arc…
Dekalog az m2-n
Karácsony alkalmából az m2 leadja a Kieslowski féle Tíz parancsolatot, amik közül az első rész az egyik legjobb film a világon (még akkor is, ha Dömösss szerint égő Kieslowskit szeretni mostanában) Jó film ez: nyolcvanas évek Kelet-Európa, régi számítógép, retro cyber hangulatok, lerobbant értelmiségi fater, gyerekkor a lakótelepen, szomorúság, király zene, G.O.D. stb… Ha erre van most energiátok, és érdekel titeket, akkor mindenképpen rec…- 01:25, m2… Alul egy rövid részlet a filmből (lengyelül)
kép: Flickr
Alaprajzfilmek Norsteintől
Baromira örültem, amikor megtaláltam az orosz Jurij Norstein “Süni a ködben” című munkáját online. Ez a csávó olyan animációs megoldásokat talált ki a hetvenes-nyolcvanas évek kőszoc filmiparában, amilyenekről a legmenőbb digitális technikával felszerelt gigászi stúdiók máig is csak álmodozhatnak (a szó szoros értelmében). Norstein neve előtt – Japántól Amerikáig – az egész szakma leborul. A Süni a ködben viszont nem is annyira technikája miatt (ami szintén nagyon profi és egyedi), hanem inkább hiperdepressziós, de mégis elképesztően aranyos hangulatának köszönhetően lett minden idők egyik legalapabb rajzfilmje. De ha szupertechnikás Norstein műveket akartok nézni, akkor szerezzétek meg a szintén gyönyörű Mesék-meséjét, vagy a Masters of Russian animation sorozatot, amiben az ő filmjei mellett más orosz zsenik munkáiba is belekattanhattok. A Süni a ködben és a Mesék meséje klasszikus, kötelező darabok minden, képekkel dolgozó nagyarcúnak. (De Norsteint olyan kemény fejek is nagyon bírják, mint Vitalij Klicsko, akinek a Süni a kedvenc rajzfilmje)
Ördögűző hatás 1973
Most találtam… Egy 1973-as riport arról, milyen reakciókkal jöttek ki az emberek az akkor bemutatott „Ördögűzőről”.
Tánci tánci
Mit csinál az ember, ha másnaposan unatkozik? Előbányássza a rég elfelejtett, ciki zenéket, és élvezi azokat… A tegnapi SP záróbulin Dj Lord Jazz szerintem király szettet nyomott: sima „szupermenő dizsi zenét“ – kraftwerktől kezdve crystal waterig mindent…Nem tudom, hogy a többség hogy volt vele, nekem mindenestre bejött, és hajnalban hazaérve előkapartam az mp3 gyűjteményemből néhány alap kilencvenes évek dizsihimnuszt olyanokat, mint:
1. Crystal Waters – Gipsy Woman
Iszonyat király szám, de nem tudok róla semmit mondani. Lehet rázni rá, más nem kell… Ezt volt az egyik alapszám tegnap, amit Mr. Chief Rocka feltett, és ez juttatta eszembe a többit.
2. Tori Amos – Professional window remix
Armand Van Helden legjobb melója. Nem éppen szimpi arc, de valószínűleg jó izlése lehet, mert király cuccokat szokott előszedni. A Koochy című számban pl. többek között Gary Numan klasszikusát töri darabokra.
3. Whirlpool Productions – From Disco to Disco
Nagyon bírom ezt a trekket. Bár igaz, hogy amikor először megláttam a klipet, teljesen kikészültem, hogy kik ezek a szétzuhant kretének. Csak később jöttem rá, hogy ez alapmű.
4. Neneh Cherry – I got u under my skin
Neneh Cherrybe hatodikos koromban lettem szerelmes, amikor a víztaposós Manchild volt a menő (ahogy ledobja a turbánját, és elkezd reppelni úúúúúú). Ezt a számot azonban pár évvel később csinálta, és nem éppen egy bulizós trekk (AIDS-ről és halálról), de olyan beattel és basszussal van megáldva, hogy az örökre benned marad. Neneh ráadásul ebben a klipben is iszonyat szexi.
5. Arrested Development – Tennessee
1993/94-ben az Arrested Development volt az egyetlen közös téma a kötött pulóveres altercsajok, és a szupercsini fortunás babák között. Kurva jó ez a szám, a videoklip is rendben van, és rendesen lehet rázni rá. Az pedig hihetetlen elégedettséggel tölti el a nyolcvanas évek zenerajongóit, hogy a számban elhangzik Prince „to Tennessee…“ félmondata az Alphabet street-ből.
6. The Source feat. Candi Staton – You got the love
Persze, nyálas, a videoklip pedig minősíthetetlenül béna… ez egyértelmű, de akkor is nagy ötlet volt pont ezt az elfelejtett diszkóistennőt előkaparni 1997-ben. Van valami ebben a számban, ami miatt odakerült az alap „club athem“-ek közé. Ez az a típusú trekk, amit a monacói, milliomos kiscsaj bőgve hallgat fehér cabriójában, miután kirúgta az olajsejk fia, és Gucci napszemüvegben vezet hazafelé. A számot minden dizsibuzi zenekritikus szétistenítette, és igazi kretén infóként elmondom azt is, hogy ez szól a Szex és New York sorozat legeslegutolsó, záró jelenete alatt, amikor már minden hiperszuper Mr. Biggel. Giganyál, de alap és kész. Bírom.
Novemberi zene – Company Flow
El-P bemutatkozó csapatáról sajnos csak elfogultan tudok szólni.
A Company Flow volt az utolsó „új“ dolog a zenében, amiért maximálisan lelkesedtem. A CoFlow közel tíz éves fennállása alatt ugyan mindössze két vagy inkább két és fél nagylemezt hozott össze (rengeteg kislemez és közreműködés mellett), de szinte minden tökéletes lett, amihez ez a három arc – így együtt (El P, Mr. Len, Big Jus) – hozzányúlt.
Az 1997-es Funcrusher Plus pl. az egyik tökéletes lemez az én Kizsó féle listámon. Ez az album a novemberi depressziós mászkálásokra lett kitalálva – súlyos beat-ekkel, lerohasztó, mégis értelmes, de ütős szövegekkel, és a hátsó agykérgeidre ható összevissza zajokkal. De nem csak ez a lemez, hanem a Company Flow egész munkássága, összes zenéje/szövege kimeríthetlen élvezeti forrás, többek között azért, mert tele van utalásokkal: pl. többször hallunk idézeteket, dallamtöredékeket Riddley Scott Blade Runner-jéből, ami nekem szintén nagyon alap, de külön számmal tisztelegnek az ősbeteg rendező, Alejandro Jodorowsky előtt is: a „Workers needed“ című trekkben ugyanis végig a Szent Hegy című, művészetnek nevezett, abberációmixből kivett idézetekkel bombázzák a hallószerveidet, de úgy, hogy közben ez iszonyatosan tetszik.
Tetszik, mert nagyon profin van összerakva. Egyáltalán nem egy okoskodó, műintellektuel raptrió/duó (a második albumnál már csak ketten voltak) zenéjét hallgatod, hanem tényleg valódi, tökös hiphop-ot, annak minden bunkóságával, és lazaságával együtt. Emellett pedig olyan mély, őszinte és sötét hangulattal átitatott zene ez, amihez hasonlót Ian Curtis csinált teljesen más térben, időben, és zenei dimenzióban.
Kicsit méltatlannak is érzem, hogy a Company Flow legismertebbműve az End to end burners. Nem kétség, hogy ez is nagyon nagy trekk, de messze nem akkora, mint néhány olyan számuk, amiket többszöri lemezhallgatás után fedez fel az ember. (pl: Info Kill II, Funcrusher scratch, Last good sleep vagy a már említett Workers needed)
Szóval november van, elő a Company Flow-val.
